halihó nokedlik~
eljött végre az idő, hogy összekaparjam magam és az elhanyagolt állapotban lévő fogalmazóképességem, így megosztom veletek ezt a hihetetlen élményt amiben szerencsésen részem lehetett :3
kezdem is a legelejéről: már olyan október-november tájékán terjengett a levegőben a tény, hogy a párom (akit a továbbiakban becsületes nevén csak Márknak szólítok majd) kedvenc zenekara a BVB egy közeli városkába, Bécsbe is ellátogat a turnéjuk során. eleinte csak csak együtt éltem ezzel a ténnyel és félre tettem elmém "majd később foglalkozol ezzel is te barom" fiókjába.
hát mit ad Isten decemberben annak rendje és módja szerint elérkezett a karácsony előtti "jézusmitadjakennekésannak" láz és el kellett gondolkodnom azon, hogy ezen alkalomból mivel is lephetném meg urcskát. egy kevésbé józan pillanatomban hangosat nyikordult az előbb emlegetett fiók a fejemben és eszembe ötlött az ötlet: mi lenne ha egy komplett koncertet kapna tőlem ajándékba. mivel nekem sem volt sok ötletem, hogy mit kérjek idén karácsonyra így kézenfekvő volt, hogy énis elkísérem majd. forogni kezdtek a fogaskerekeim és oda is tántorogtam a baráti társaságunk másik, szintén nagy BVB fanatikus tagjához Tinához, akivel megbeszéltem, mikor, hol és hogyan juthatnék hozzá a jegyekhez. Ő pedig, nagyon fellelkesülve a helyzeten űgy döntött meglepi önmagát is és velünk tart az utunkon.
elérkezett a karácsony este amikor végre odaadhattam Márknak a jegyét, így már együtt izgulhattunk a három hónapos távlatban lévő koncert miatt.
teltek-múltak a napok és rengeteg szervezés és szenvedés után végre elérkezett a koncert reggele. reggel nyolckor keltünk fel- mivel Márk nálam aludt- és pezsegve készülődtünk. amint megelégedtünk a kinézetünkel, az iratainkat és a jegyünket hónunk alá csapva elindultunk a Deákra ahonnan a kisbuszunk indult. ott találkoztunk Tinával, együtt megkerestük azt a megállót amelyiket kellett és kis várakozás után már a buszon ültünk.
három és fél óra egyhelyben ülés után teljes extázisban szálltunk le a buszról és futottunk is a bécsi aréna felé, amit hasonlónak kell elképzelni mint nálunk a BudapestParkot. rendes magyar ember módjára arrébb löktünk mindenkit és mindent aki az utunkba állt és sikeresen pár méterre az ajtótól álltunk meg, rajtra készen, hogy ha nyitják a kapukat az elsők között juthassunk be az épületbe.
az egyre gyülekező tömeg már kórusban énekelt, hol egy bécsi, hol egy magyar fiatal csapódott mellénk. egy iszonyatosan hosszúnak tűnő óra után kinyitották a kapukat és elkezdték beengedni az embereket, akik őrült jak módjára törtek előre az épület gyomrába. körülbelül tizenöt perc hering módjára való lökdösődés, harc és szitkozódás után bejutottunk és szaladtunk is a szinpadhoz. először a oldalt a negyedik sorban tudtunk megállni de ahogy folyt az idő már bepaszíroztuk magunkat nagyjából a második sorba.
és igen, a rengeteg várakozás után végre színpadra állt az első előzenekar: az Új-Zélandi Like a Storm, akik hihetetlenül felpörgették a hangulatot, zseniális volt mind a zene mind az énekes srác (Chris Brooks).
őszintén szólva a második előzenekar közel sem volt annyira jó mint ők, még a nevüket sem jegyeztem meg, így nagyon nem tudok róluk mit mondani. ahogy ők befejezték már mindenki tűkön ült. és igen, megszólaltak a Heart of Fire első hangjai és a banda tagai egyenként ugrottak fel a külön nekik berendezett színpadra. a tömeg és közben mi is fejet vesztve tomboltunk, sikítottunk. Márk iszonyatos hévvel énekelte mellettem a számokat és csápolt, nagyon aranyos volt (♥)
leírhatatlan az érzés ahogy a hangfalak előtt állva a szivem a lábdob és a basszus ütemére táncol és két méterre tőlem Andy énekel.
mégis aki a nagyon felhívta magára a figyelmemet az Ashley volt. megszámlálhatatlanul sokszor állt meg előttünk és -nézzetek hülyének - biztos vagyok benne, hogy nagyon sokszor rám nézett, mosolyogtunk egymásra (legalábbis ő mosolygott én csak vigyorogtam mint egy retardált kecske).
amikor szintén előttünk volt rám (ránk) nézett és a pengetőjét gyönyörű ívben felém dobta. az az őrülten kalimpáló kezek között a földre hullott és egyszerre legalább kilencen hajoltunk utánna- kivéve Márkot aki a harcoslelkű asszonyok eszeveszett karcsapásai miatt a piercing bogyóját ejtette el és azt próbálta megmenteni. csak én és egy osztrák lány maradtunk a földön míg a többiek inkább újra a koncerttel törődtek. és hát:
nem a lány találta meg. körülbelül olyan hanggal ugrottam fel mint egy macska akit éppen keresztelnek és csapkodva, sírva biztonságos helyre tettem a pengetőt a szívem mellé. szegény másik lány brutális hisztirohamot kapott, de ez a helyzet nem olyan volt amikor lemondasz az utolsó ropiról egy nagyon falánk barátod javára, így inkább megpróbátam ignorálni a hölgyet (később aztán ő is szerzett egyet a barátnője által szóval nem kell sajnálni). a koncert többi része teljes eufóriában telt el számomra, mindenféle landolt a közönségben CC dobverőitől kezdve, Andy átizzadt törülközőin át, a használt viszespalackjáig. iszonyatsan rövid időnek tűnt az a két óra amíg játszottak. túl rövid időnek. az In The End című számukkal fejezték be a koncertet -míly irónikus- és ahogy jöttek, mentek is. öt percre rá ahogy elhallgattak a gitárok, már terelték is ki a tömeget.
kint az épület előtt a LAS tagjaival lehetett fotózkodni és autogrammot kérni tőlük és mivel nagyon kevés időnk volt a busz indulásáig, így mindenkit félre lökve elkaptam az énekest és az egyik gitárost, egy egy aláfirkantás erejére.
a buszon hazafelé miután minden érzelmünket kiadtuk magungból, Márkkal összebújva már el is aludtunk (hatszor kitörtem minden testrészemet, annyira nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni) és mire felébredtem már Budapesten voltunk ismét a Deákon. az alvás miatt az egész koncert szinte álomnak tűnt. hajnali három óra lévén, sétálva mentünk haza hozzám, megelégedve bedőltünk az ágyba és aludtunk.
the end.
mindent összefoglalva ez volt eddigi életem legcsodálatosabb koncertje. EDDIGI. Black Veil Brides nem most láttunk utoljára élőben, erre megesküszöm.
